FCI VII. fajtacsoport (Vizslák, szetterek)  

Vizslák. A leggyakrabban használt vadászkutyák. A megszimatolt apróvadat, például fácánt mozdulatlanná dermedve "állják". A lelőtt vadat megkeresik, és gazdájukhoz viszik.

Igen sokoldalúak, jól tűrik a terep nehézségeit, az időjárás szélsőségeit. Jól dolgoznak vízi vadászatokon is, de a sebesült nagyvadat is nyomon követik és megtalálják.

Sok millió forint hasznot hajtanak, segítségük nélkül a meglőtt vadaknak kb. harmada elvész. Közép-termetűek, arányosak, szikárak, nagy, lelógó fülük van. Élénkek, mégis kiegyensúlyozottak, szaglásuk kiváló, intelligensek és tanulékonyak. Számtalan fajtájukat tenyésztik, mi csak az általánosan elterjedteket említjük meg közülük.     

Drótszőrű magyar vizsla.  

 Középnagy testű vadászkutya. Megjelenése tükrözi mindenes vizsla voltát, a kitartást, munkabírást, igénytelenséget. Szikár csontozatú, száraz izomzatú. Élénk, értelmes. Fajtajellege - robosztusabb voltát kivéve - azonos a rövidszőrű magyar vizsláéval . 

Feje szikár, jól izmolt melyet még markánsabbá varázsol erős szálú, durva szőrzete. Kissé ovális, közepes nagyságú - a szőr színével megegyező, zsemlesárga színű - szemeiből sugárzik az értelem. Nyaka ívelt, teste arányosan szélesedő. Háta rövid, jól izmolt, egyenes.  

A marmagasság kanoknál 59-64 cm, szukáknál 54-59 cm. A marmagasság és a törzshossz aránya 9:10, tehát a testhossz csak kissé haladja meg a marmagasságot. A rövidszőrű magyar vizslában fellépő spontán mutációképpen, valamint a rövidszőrű magyar vizslának drótszőrű német vizslával való keresztezése által a XX. század harmincas éveit követően állt elő.